STATEMENT
“I want to experience the joy of loneliness. But I don’t want to feel weird because that feels good. And I don’t want to suffer in advance from the thought that if I do not do anything now to prevent this condition from becoming permanent, I will be completely alone in my old age. And meanwhile, I obviously want my own family, too, I want a real partner. But this strange situation freezes me, I’m feeling stuck…
After all, how do you find love in isolation? How did “the constant fear, the invisible enemy” rewrite dating during COVID? Wasn’t it already hard enough for people in their thirties? What are the chances for girls who did not meet the love of their life at university to find the One these days? Have all the single men wanting to start a family already taken? I feel like I keep running out of time, but is my time really running out? How realistic are these fears?”
I am looking for answers more specifically based on the experiences of myself and my friends, all in the same boat. This is a more and more serious social problem within those university graduate women who just started spreading their wings, working hard, getting out of multiple global crises. I am interested in understanding the thoughts, feelings, desires and fears of this cohort that I would illustrate with a phototherapy method I have experimented with.
My focus is on women in their thirties specifically, who might look like to live the time of their lives in the eyes of others, but actually are terribly lonely. It is important to emphasize that I am not dealing now with those who voluntarily chose the single lifestyle. I am only interested in the group of women, to which I also belong to, who feel a little lost and do not know how they got here. Those, who struggle not only with external expectations but also with their own
internal pressures, but try to get out. They work hard to somehow find a loving partner eventually, so they can move on to the next phase of their lives. Those who have to deal with the “benevolent” neighbors, parents, married, same aged friends. And in the crossfire of comments and questions, they try to explain themselves shyly or while smiling, or sometimes reacting more vigorously.
I am extremely concerned about the spiritual processes, feelings, desires and fears that are expressed in these women. I am attempting to solve this very diverse problem which points to one direction, while creating a sisterhood, including myself, based on the same experiences.
“I want to experience the joy of loneliness. But I don’t want to feel weird because that feels good. And I don’t want to suffer in advance from the thought that if I do not do anything now to prevent this condition from becoming permanent, I will be completely alone in my old age. And meanwhile, I obviously want my own family, too, I want a real partner. But this strange situation freezes me, I’m feeling stuck…
After all, how do you find love in isolation? How did “the constant fear, the invisible enemy” rewrite dating during COVID? Wasn’t it already hard enough for people in their thirties? What are the chances for girls who did not meet the love of their life at university to find the One these days? Have all the single men wanting to start a family already taken? I feel like I keep running out of time, but is my time really running out? How realistic are these fears?”
I am looking for answers more specifically based on the experiences of myself and my friends, all in the same boat. This is a more and more serious social problem within those university graduate women who just started spreading their wings, working hard, getting out of multiple global crises. I am interested in understanding the thoughts, feelings, desires and fears of this cohort that I would illustrate with a phototherapy method I have experimented with.
My focus is on women in their thirties specifically, who might look like to live the time of their lives in the eyes of others, but actually are terribly lonely. It is important to emphasize that I am not dealing now with those who voluntarily chose the single lifestyle. I am only interested in the group of women, to which I also belong to, who feel a little lost and do not know how they got here. Those, who struggle not only with external expectations but also with their own
internal pressures, but try to get out. They work hard to somehow find a loving partner eventually, so they can move on to the next phase of their lives. Those who have to deal with the “benevolent” neighbors, parents, married, same aged friends. And in the crossfire of comments and questions, they try to explain themselves shyly or while smiling, or sometimes reacting more vigorously.
I am extremely concerned about the spiritual processes, feelings, desires and fears that are expressed in these women. I am attempting to solve this very diverse problem which points to one direction, while creating a sisterhood, including myself, based on the same experiences.
LEÍRÁS
“Szeretném megélni a magány okozta örömöt. De ettől nem akarom magam furcsán érezni, mert jól esik; és szenvedni előre attól, hogyha most nem teszek azért, hogy ez az állapot ne állandósuljon, akkor majd öreg koromra teljesen egyedül maradok. És közben, nyilván én is vágyom saját családra, vágyom egy igazi társra, de ledermeszt ez a furcsa helyzet, egy helyben toporgok…
Hiszen, hogyan találsz párt a bezártságban? Hogyan írta át az „állandó félelem, a láthatatlan ellenség” az ismerkedést? Nem volt még elég nehéz ez eddig is a harmincasoknak? Milyen esélyei vannak az „egyetemi egyetlen” párkapcsolatot bukott lányoknak megtalálni az „egyetlent” napjainkban? Elkeltek már a szabad, családot alapítani vágyó férfiak? Folyamatosan a kifutok az időből érzés, de tényleg el is fogy ez az idő? Mennyire reálisak a félelmek?”
Sorozatomban specifikusabban keresem a válaszokat saját, és a hasonló cipőben járó barátaim élményeiből kiindulva. Ez az egyre súlyosabb társadalmi probléma a szárnyaikat bontogató, egyetemet végzett, dolgozó nők egy igen sajátos, világválságot megjárt, kapunyitási pánikkal megfűszerezett rétegnek a gondolataira, érzéseire, vágyaira, félelmeire rácsatlakozó vizsgálódás, melyet az általam kikísérletezett, fotóterápiás módszerrel mutatok be.
Fókuszomba, kifejezetten azokat a harmincas éveikben járó nőket helyezem, akik mások szemében, a látszólag felhőtlen szinglik életét élik, de valójában csak rettentően magányosak. Fontos kiemelnem, hogy nem kívánok azokkal foglalkozni most, akik önszántukból választották a szingli életformát, kizárólag az a csoport érdekel, akikhez én is tartozom, és kicsit elveszve, maguk sem tudják hogyan, de így alakult az életük. Akik nem csak a külső elvárásokkal, de saját belső nyomásukkal is küzdenek, és próbálkoznak. Keményen tesznek azért, hogy valahogy, mégis egy szerető társra leljenek, hogy továbbléphessenek az életük egy következő fázisára. Akiknek nap mint nap meg kell küzdeniük a “jóakaró” szomszéddal, szülőkkel, már házas kortársaikkal. A kommentek és kérdések kereszttüzében mosolyogva, szemlesütve, magyarázkodva, olykor erélyesebb fellépéssel kikérve maguknak a témafelvetést is.
Rendkívül foglalkoztat, hogy milyen lelki folyamatok, érzések, vágyak, félelmek fogalmazódnak meg ezekben a nőkben. Érdekel, hogy mennyire tudják felvállalni az érzéseiket, milyen vívódásokon mennek keresztül, mernek-e, akarnak-e segítséget kérni? Így, a saját tapasztalataimmal együtt, egy közösséget alkotva, egy diverse ugyan, de egy irányba mutató probléma, terápiás jellegű megoldására teszek kísérletet.
“Szeretném megélni a magány okozta örömöt. De ettől nem akarom magam furcsán érezni, mert jól esik; és szenvedni előre attól, hogyha most nem teszek azért, hogy ez az állapot ne állandósuljon, akkor majd öreg koromra teljesen egyedül maradok. És közben, nyilván én is vágyom saját családra, vágyom egy igazi társra, de ledermeszt ez a furcsa helyzet, egy helyben toporgok…
Hiszen, hogyan találsz párt a bezártságban? Hogyan írta át az „állandó félelem, a láthatatlan ellenség” az ismerkedést? Nem volt még elég nehéz ez eddig is a harmincasoknak? Milyen esélyei vannak az „egyetemi egyetlen” párkapcsolatot bukott lányoknak megtalálni az „egyetlent” napjainkban? Elkeltek már a szabad, családot alapítani vágyó férfiak? Folyamatosan a kifutok az időből érzés, de tényleg el is fogy ez az idő? Mennyire reálisak a félelmek?”
Sorozatomban specifikusabban keresem a válaszokat saját, és a hasonló cipőben járó barátaim élményeiből kiindulva. Ez az egyre súlyosabb társadalmi probléma a szárnyaikat bontogató, egyetemet végzett, dolgozó nők egy igen sajátos, világválságot megjárt, kapunyitási pánikkal megfűszerezett rétegnek a gondolataira, érzéseire, vágyaira, félelmeire rácsatlakozó vizsgálódás, melyet az általam kikísérletezett, fotóterápiás módszerrel mutatok be.
Fókuszomba, kifejezetten azokat a harmincas éveikben járó nőket helyezem, akik mások szemében, a látszólag felhőtlen szinglik életét élik, de valójában csak rettentően magányosak. Fontos kiemelnem, hogy nem kívánok azokkal foglalkozni most, akik önszántukból választották a szingli életformát, kizárólag az a csoport érdekel, akikhez én is tartozom, és kicsit elveszve, maguk sem tudják hogyan, de így alakult az életük. Akik nem csak a külső elvárásokkal, de saját belső nyomásukkal is küzdenek, és próbálkoznak. Keményen tesznek azért, hogy valahogy, mégis egy szerető társra leljenek, hogy továbbléphessenek az életük egy következő fázisára. Akiknek nap mint nap meg kell küzdeniük a “jóakaró” szomszéddal, szülőkkel, már házas kortársaikkal. A kommentek és kérdések kereszttüzében mosolyogva, szemlesütve, magyarázkodva, olykor erélyesebb fellépéssel kikérve maguknak a témafelvetést is.
Rendkívül foglalkoztat, hogy milyen lelki folyamatok, érzések, vágyak, félelmek fogalmazódnak meg ezekben a nőkben. Érdekel, hogy mennyire tudják felvállalni az érzéseiket, milyen vívódásokon mennek keresztül, mernek-e, akarnak-e segítséget kérni? Így, a saját tapasztalataimmal együtt, egy közösséget alkotva, egy diverse ugyan, de egy irányba mutató probléma, terápiás jellegű megoldására teszek kísérletet.