STATEMENT
My series examines the love stumbling blocks of thirtysomething women. My focus is on women in their thirties specifically, who might look like to live the time of their lives in the eyes of others, but actually are terribly lonely. It is important to emphasize that I am not dealing now with those who voluntarily chose the single lifestyle. I am only interested in the group of women, to which I also belong to, who feel a little lost and do not know how they got here. Those, who struggle not only with external expectations but also with their own internal pressures, but try to get out. They work hard to somehow find a loving partner eventually, so they can move on to the next phase of their lives. Those who have to deal with the “benevolent” neighbors, parents, married, same aged friends. And in the crossfire of comments and questions, they try to explain themselves shyly or while smiling, or sometimes reacting more vigorously.
This is a more and more serious social problem within those university graduate women who just started spreading their wings, working hard, getting out of multiple global crises. I am interested in understanding the thoughts, feelings, desires and fears of this cohort that I would illustrate with a phototherapy method I have experimented with.
I was interested in what kind of mental processes, feelings, desires, and fears these women express. How well they can accept their feelings, what struggles they go through, do they dare or want to ask for help? What role do the issues of self-knowledge and self-love play in a relationship?
I was curious about how the role of letting go vs. clinging affects our dating habits, when do we start to become our own enemies in this process? What do we love about suffering? Why do we choose the same character over and over again, with whom the relationship is doomed from the very first moment, but the familiar situation provides apparent security? How long do we run the same circles until we realize that we have been going in circles all along…? And once we have the realization, are we willing to change, or even more so, can we and dare to change? I am attempting to solve this very diverse problem which points to one direction, while creating a sisterhood, including myself, based on the same experiences.
The series offers answers in a lyrical - yet at the same time symbolic - formulation, or perhaps raises even more questions, unsettling the viewer and leaving them with further doubts. For me, one important conclusion is that the difficulties of finding a partner can be interpreted not as a deficiency, but as a signal - feedback about where the individual stands in relation to themselves. During the creation of the images, while also examining the dynamic of letting go versus holding on, it became clear that a compulsive clinging to the problems of the past narrows possibilities and traps us in recurring patterns, whereas letting go opens space for new forms of connection - not only with others, but with ourselves as well. This recognition resonates beautifully with the statement: “Answers close; questions open.”
The kind of vulnerability I sought to reveal during the photo sessions serves as a reminder that intimacy does not begin with finding the other person, but with honestly examining our own patterns of functioning. That the solution does not move from the outside inward, but rather from the inside outward. That awareness does not protect us from loss or experiences of failure; instead, it enables us not to relive the same pain over and over again. By creating a kind of short circuit, we can interrupt the pattern and make new choices. And here we arrive at the most difficult task: even with all these realizations in our possession, do we have the strength and courage to change? Change truly begins where we are willing to relinquish the illusion of control and accept that a new way of functioning initially fills us with uncertainty and carries the risk of vulnerability.
My series examines the love stumbling blocks of thirtysomething women. My focus is on women in their thirties specifically, who might look like to live the time of their lives in the eyes of others, but actually are terribly lonely. It is important to emphasize that I am not dealing now with those who voluntarily chose the single lifestyle. I am only interested in the group of women, to which I also belong to, who feel a little lost and do not know how they got here. Those, who struggle not only with external expectations but also with their own internal pressures, but try to get out. They work hard to somehow find a loving partner eventually, so they can move on to the next phase of their lives. Those who have to deal with the “benevolent” neighbors, parents, married, same aged friends. And in the crossfire of comments and questions, they try to explain themselves shyly or while smiling, or sometimes reacting more vigorously.
This is a more and more serious social problem within those university graduate women who just started spreading their wings, working hard, getting out of multiple global crises. I am interested in understanding the thoughts, feelings, desires and fears of this cohort that I would illustrate with a phototherapy method I have experimented with.
I was interested in what kind of mental processes, feelings, desires, and fears these women express. How well they can accept their feelings, what struggles they go through, do they dare or want to ask for help? What role do the issues of self-knowledge and self-love play in a relationship?
I was curious about how the role of letting go vs. clinging affects our dating habits, when do we start to become our own enemies in this process? What do we love about suffering? Why do we choose the same character over and over again, with whom the relationship is doomed from the very first moment, but the familiar situation provides apparent security? How long do we run the same circles until we realize that we have been going in circles all along…? And once we have the realization, are we willing to change, or even more so, can we and dare to change? I am attempting to solve this very diverse problem which points to one direction, while creating a sisterhood, including myself, based on the same experiences.
The series offers answers in a lyrical - yet at the same time symbolic - formulation, or perhaps raises even more questions, unsettling the viewer and leaving them with further doubts. For me, one important conclusion is that the difficulties of finding a partner can be interpreted not as a deficiency, but as a signal - feedback about where the individual stands in relation to themselves. During the creation of the images, while also examining the dynamic of letting go versus holding on, it became clear that a compulsive clinging to the problems of the past narrows possibilities and traps us in recurring patterns, whereas letting go opens space for new forms of connection - not only with others, but with ourselves as well. This recognition resonates beautifully with the statement: “Answers close; questions open.”
The kind of vulnerability I sought to reveal during the photo sessions serves as a reminder that intimacy does not begin with finding the other person, but with honestly examining our own patterns of functioning. That the solution does not move from the outside inward, but rather from the inside outward. That awareness does not protect us from loss or experiences of failure; instead, it enables us not to relive the same pain over and over again. By creating a kind of short circuit, we can interrupt the pattern and make new choices. And here we arrive at the most difficult task: even with all these realizations in our possession, do we have the strength and courage to change? Change truly begins where we are willing to relinquish the illusion of control and accept that a new way of functioning initially fills us with uncertainty and carries the risk of vulnerability.
LEÍRÁS
Sorozatom, a harmincegynéhány éves nők szerelmi botladozásait vizsgálja. Kifejezetten azokra a nőkre koncentráltam, akik mások szemében, a látszólag felhőtlen szinglik életét élik, de valójában csak rettentően magányosak. Fontos kiemelnem, hogy nem kívánok azokkal foglalkozni most, akik önszántukból választották a szingli életformát, kizárólag az a csoport érdekel, akikhez én is tartozom, és kicsit elveszve, maguk sem tudják hogyan, de így alakult az életük. Akik nem csak a külső elvárásokkal, de saját belső nyomásukkal is küzdenek, és próbálkoznak. Keményen tesznek azért, hogy valahogy, mégis egy szerető társra leljenek, hogy továbbléphessenek az életük egy következő fázisára. Akiknek nap mint nap meg kell küzdeniük a “jóakaró” szomszéddal, szülőkkel, már házas kortársaikkal. A kommentek és kérdések kereszttüzében mosolyogva, szemlesütve, magyarázkodva, olykor erélyesebb fellépéssel kikérve maguknak a témafelvetést is.
Ez az egyre súlyosabb társadalmi probléma a szárnyaikat bontogató, egyetemet végzett, dolgozó nők egy igen sajátos, világválságot megjárt, kapunyitási pánikkal megfűszerezett rétegnek a gondolataira, érzéseire, vágyaira, félelmeire rácsatlakozó vizsgálódás, melyet az általam kikísérletezett, fotóterápiás módszerrel mutatok be.
Az érdekelt, hogy milyen lelki folyamatok, érzések, vágyak, félelmek fogalmazódnak meg ezekben a nőkben. Hogy mennyire tudják felvállalni az érzéseiket, milyen vívódásokon mennek keresztül, mernek-e, akarnak-e segítséget kérni? Milyen szerepe van az önismeret és az önszeretet kérdésének egy párkapcsolatban?
Kíváncsi voltam, hogy az elengedés vs. ragaszkodás szerepe milyen hatással van a párkeresési szokásainkra, mikor kezdünk el a saját magunk ellenségévé válni ebben a folyamatban? Mit imádunk abban, hogy szenvedünk? Miért választjuk újra és újra ugyanazt a karaktert, akivel már az első pillanattól kezdve halálra van ítélve a kapcsolat, de az ismerős szituáció, látszólagos biztonságot nyújt? Meddig futjuk le ugyanazokat a köröket, míg rádöbbenünk, hogy végig körbe-körbe jártunk…? És ha megvan a felismerés, vajon hajlandóak vagyunk-e változtatni, vagy még inkább, tudunk és merünk-e változtatni? Így, a saját tapasztalataimmal együtt, egy közösséget alkotva, egy diverse ugyan, de egy irányba mutató probléma, terápiás jellegű megoldására teszek kísérletet.
A sorozat, lírai- egyben szimbolikus megfogalmazásban kínál válaszokat, esetleg vet fel még több kérdést, bizonytalanít el és hagy akár még több kétség között. Az egyik fontos konklúzió számomra mégis az, hogy a párkeresés nehézségei nem hiányként, hanem jelzésként értelmezhetőek, azaz visszajelzést ad arra, hogy hol tart az egyén önmagával kapcsolatban. A képek készítése során, az elengedés vs. ragaszkodás dinamikáját is vizsgálva, a görcsös kapaszkodás a múlt problémáihoz, beszűkíti a lehetőségeket és az ismétlődő mintákba zár, míg az elengedés teret nyit az újfajta kapcsolódásra, nemcsak másokkal, hanem önmagunkkal is. Ez a felismerés, nagyon szépen összecseng azzal az állítással is, miszerint: “A válaszok bezárnak, a kérdések megnyitnak.”
Az a fajta sebezhetőség, amit a fotózások során igyekeztem megmutatni, arra emlékeztet, hogy az intimitás nem a másik fél megtalálásával kezdődik, hanem azzal, hogy őszintén ránézünk a saját működésünkre. Hogy a megoldás nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé haladva fogja megmutatni magát. Hogy a tudatosság nem megóv a veszteségektől és a kudarcélményektől, hanem képessé tesz arra, hogy ne ugyanazt a fájdalmat éljük át újra és újra, így rövidzárlatot okozva, megszakítsuk a mintát, és új választásokat tudjunk hozni. És itt érkezünk meg a legnehezebb feladathoz, mindezen felismerésekkel a birtokunkban, vajon megvan-e az erőnk és bátorságunk is arra, hogy változtassunk? A változás valójában ott kezdődik, ahol a kontroll illuzióját hajlandóak vagyunk feladni és elfogadjuk, hogy az újfajta működés elinte bizonytalansággal tölt el és a sebezhetőség veszélyével fenyeget.
Sorozatom, a harmincegynéhány éves nők szerelmi botladozásait vizsgálja. Kifejezetten azokra a nőkre koncentráltam, akik mások szemében, a látszólag felhőtlen szinglik életét élik, de valójában csak rettentően magányosak. Fontos kiemelnem, hogy nem kívánok azokkal foglalkozni most, akik önszántukból választották a szingli életformát, kizárólag az a csoport érdekel, akikhez én is tartozom, és kicsit elveszve, maguk sem tudják hogyan, de így alakult az életük. Akik nem csak a külső elvárásokkal, de saját belső nyomásukkal is küzdenek, és próbálkoznak. Keményen tesznek azért, hogy valahogy, mégis egy szerető társra leljenek, hogy továbbléphessenek az életük egy következő fázisára. Akiknek nap mint nap meg kell küzdeniük a “jóakaró” szomszéddal, szülőkkel, már házas kortársaikkal. A kommentek és kérdések kereszttüzében mosolyogva, szemlesütve, magyarázkodva, olykor erélyesebb fellépéssel kikérve maguknak a témafelvetést is.
Ez az egyre súlyosabb társadalmi probléma a szárnyaikat bontogató, egyetemet végzett, dolgozó nők egy igen sajátos, világválságot megjárt, kapunyitási pánikkal megfűszerezett rétegnek a gondolataira, érzéseire, vágyaira, félelmeire rácsatlakozó vizsgálódás, melyet az általam kikísérletezett, fotóterápiás módszerrel mutatok be.
Az érdekelt, hogy milyen lelki folyamatok, érzések, vágyak, félelmek fogalmazódnak meg ezekben a nőkben. Hogy mennyire tudják felvállalni az érzéseiket, milyen vívódásokon mennek keresztül, mernek-e, akarnak-e segítséget kérni? Milyen szerepe van az önismeret és az önszeretet kérdésének egy párkapcsolatban?
Kíváncsi voltam, hogy az elengedés vs. ragaszkodás szerepe milyen hatással van a párkeresési szokásainkra, mikor kezdünk el a saját magunk ellenségévé válni ebben a folyamatban? Mit imádunk abban, hogy szenvedünk? Miért választjuk újra és újra ugyanazt a karaktert, akivel már az első pillanattól kezdve halálra van ítélve a kapcsolat, de az ismerős szituáció, látszólagos biztonságot nyújt? Meddig futjuk le ugyanazokat a köröket, míg rádöbbenünk, hogy végig körbe-körbe jártunk…? És ha megvan a felismerés, vajon hajlandóak vagyunk-e változtatni, vagy még inkább, tudunk és merünk-e változtatni? Így, a saját tapasztalataimmal együtt, egy közösséget alkotva, egy diverse ugyan, de egy irányba mutató probléma, terápiás jellegű megoldására teszek kísérletet.
A sorozat, lírai- egyben szimbolikus megfogalmazásban kínál válaszokat, esetleg vet fel még több kérdést, bizonytalanít el és hagy akár még több kétség között. Az egyik fontos konklúzió számomra mégis az, hogy a párkeresés nehézségei nem hiányként, hanem jelzésként értelmezhetőek, azaz visszajelzést ad arra, hogy hol tart az egyén önmagával kapcsolatban. A képek készítése során, az elengedés vs. ragaszkodás dinamikáját is vizsgálva, a görcsös kapaszkodás a múlt problémáihoz, beszűkíti a lehetőségeket és az ismétlődő mintákba zár, míg az elengedés teret nyit az újfajta kapcsolódásra, nemcsak másokkal, hanem önmagunkkal is. Ez a felismerés, nagyon szépen összecseng azzal az állítással is, miszerint: “A válaszok bezárnak, a kérdések megnyitnak.”
Az a fajta sebezhetőség, amit a fotózások során igyekeztem megmutatni, arra emlékeztet, hogy az intimitás nem a másik fél megtalálásával kezdődik, hanem azzal, hogy őszintén ránézünk a saját működésünkre. Hogy a megoldás nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé haladva fogja megmutatni magát. Hogy a tudatosság nem megóv a veszteségektől és a kudarcélményektől, hanem képessé tesz arra, hogy ne ugyanazt a fájdalmat éljük át újra és újra, így rövidzárlatot okozva, megszakítsuk a mintát, és új választásokat tudjunk hozni. És itt érkezünk meg a legnehezebb feladathoz, mindezen felismerésekkel a birtokunkban, vajon megvan-e az erőnk és bátorságunk is arra, hogy változtassunk? A változás valójában ott kezdődik, ahol a kontroll illuzióját hajlandóak vagyunk feladni és elfogadjuk, hogy az újfajta működés elinte bizonytalansággal tölt el és a sebezhetőség veszélyével fenyeget.