AGAIN // MÁR MEGINT
STATEMENT
“Am I sorry? Or should I be sorry? I don’t know. I don’t believe so. I don’t know what I believe. I don’t know what to believe. I hate you. Because you’ve hurt me. Very much. And it hurts. My soul hurts. Again. Everything is in vain. Though I did everything right this time. Or probably I didn’t. Although I believed so. Whatever. That’s how it goes. One more slap in the face. From you? From life? I am disappointed. I am so disappointed in you. In all of you. I am tired of this. I don’t want to feel the pain. Again. The soul is so fragile. You are responsible for it, once you’ve tamed it. I’m sorry you’ve forgotten this. Maybe, you never even knew it. This is my fault. I have misjudged you. Again.”
This series is a photo therapy project. The pictures, just like the accompanying confession, are kind of a conversation with my ex(es), with all the men in my life. They are also like a conversation with myself. It is a synthesis: the “letter” you’ve never sent, or the words you weren’t able to say out loud when you were should have done so. It is a closure. At the same time, it is also an open door to my feelings, to my thoughts regarding my past relationships.
“Am I sorry? Or should I be sorry? I don’t know. I don’t believe so. I don’t know what I believe. I don’t know what to believe. I hate you. Because you’ve hurt me. Very much. And it hurts. My soul hurts. Again. Everything is in vain. Though I did everything right this time. Or probably I didn’t. Although I believed so. Whatever. That’s how it goes. One more slap in the face. From you? From life? I am disappointed. I am so disappointed in you. In all of you. I am tired of this. I don’t want to feel the pain. Again. The soul is so fragile. You are responsible for it, once you’ve tamed it. I’m sorry you’ve forgotten this. Maybe, you never even knew it. This is my fault. I have misjudged you. Again.”
This series is a photo therapy project. The pictures, just like the accompanying confession, are kind of a conversation with my ex(es), with all the men in my life. They are also like a conversation with myself. It is a synthesis: the “letter” you’ve never sent, or the words you weren’t able to say out loud when you were should have done so. It is a closure. At the same time, it is also an open door to my feelings, to my thoughts regarding my past relationships.
LEÍRÁS
„Sajnálom? Vagy sajnálnom kellene? Nem tudom. Nem hiszem. Nem tudom, mit hiszek. Nem tudom, mit higgyek. Utállak. Mert bántottál. Nagyon. És fáj. A lelkem fáj. Megint. Minden hiába. Most mindent jól csináltam pedig. De mégsem. Bár azt hittem. Már mindegy. Ilyen ez. Még egy pofon. Tőled? Az élettől? Csalódtam. Akkorát csalódtam benned. Bennetek. Már unom. Nem akarom, hogy fájjon. Megint. A lélek olyan törékeny. Felelősséggel tartozol érte, ha megszelídítetted. Kár, hogy ezt elfelejtetted. Talán sose tudtad. Ez az én hibám. Félreismertelek. Megint.”
Ez a sorozat egy terápiás fotóprojekt. A képeken keresztül, a szöveges vallomáshoz hasonló módon, egyfajta párbeszédet folytatok a volt partnere(i)mmel, az életemben szerepet játszó összes férfival. Egy kicsit saját magammal is. Ugyanakkor összegzés is ez: az a bizonyos levél, amit az ember soha nem küldött el, a szavak, amelyeket nem tudtunk kimondani, amikor kellett volna. Egyfajta lezárás. Mindeközben nyitott könyvként jelennek meg benne a korábbi kapcsolataimra vonatkozó érzéseim és gondolataim.
„Sajnálom? Vagy sajnálnom kellene? Nem tudom. Nem hiszem. Nem tudom, mit hiszek. Nem tudom, mit higgyek. Utállak. Mert bántottál. Nagyon. És fáj. A lelkem fáj. Megint. Minden hiába. Most mindent jól csináltam pedig. De mégsem. Bár azt hittem. Már mindegy. Ilyen ez. Még egy pofon. Tőled? Az élettől? Csalódtam. Akkorát csalódtam benned. Bennetek. Már unom. Nem akarom, hogy fájjon. Megint. A lélek olyan törékeny. Felelősséggel tartozol érte, ha megszelídítetted. Kár, hogy ezt elfelejtetted. Talán sose tudtad. Ez az én hibám. Félreismertelek. Megint.”
Ez a sorozat egy terápiás fotóprojekt. A képeken keresztül, a szöveges vallomáshoz hasonló módon, egyfajta párbeszédet folytatok a volt partnere(i)mmel, az életemben szerepet játszó összes férfival. Egy kicsit saját magammal is. Ugyanakkor összegzés is ez: az a bizonyos levél, amit az ember soha nem küldött el, a szavak, amelyeket nem tudtunk kimondani, amikor kellett volna. Egyfajta lezárás. Mindeközben nyitott könyvként jelennek meg benne a korábbi kapcsolataimra vonatkozó érzéseim és gondolataim.